Mi irányítjuk a testünket vagy a testünk irányít minket?

Szeretné mindenki azt hinni, hogy igenis nála van a gyeplő és, hogy kontroll alatt tartja a testét pedig ez sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Ezt mindenki tudja, csak nem mindenki fogja fel.

Aki már volt edzőteremben az tapasztalta, hogy vannak azok a bizonyos pillanatok, amikor úgy érezzük, elértük erőnk határát, és nem vagyunk képesek ennél többre. Vért izzadunk, szitkozódunk, fájdalmaink vannak és ekkor üzen a testünk, hogy elég lesz, most már pihenjünk vagy még jobb lenne ha abbahagynánk. A legtöbben ezt meg is tesszük. Ha engedünk neki, akkor bizony a testünk nyert az elménk felett. Test vs. tudat 1-0. Ha viszont folytatjuk, vicsorogva, eltorzul fejjel de folytatjuk és háttérbe szorítjuk testünk segélykiáltásának hangját, akkor abból sokat profitálhatunk. Persze nem lehet és nem is kell végtelenségig húzni, de legtöbbször nem is gondolnánk mennyi tartalék van még bennünk. Nem véletlenül szokták mondani, hogy fejben dől el minden. Azok erősek igazán, akik fejben erősek. Az elménk irányít. Mi magunk hozzuk meg a döntéseket. Csak sokszor gyenge döntéseket hozunk. Vagy csak szimplán szarul döntünk, de nem feltétlen a döntés helyessége most itt a lényeg. Az elménk ereje, ami igazán számít. Hogy elmegyünk-e az édességes polcok mellett anélkül, hogy betegyünk egy bazi nagy tábla csokit, amit önvédelmi fegyvernek is lehetne használni? Vagy, hogy miden fájdalom ellenére beletolunk-e még kettőt a fekvenyomásba, miközben azt kiabáljuk magunkban, "hogy rohadna meg"? Neki állunk-e időben tanulni vagy elvégezni a munkát és nem csak akkor, amikor már tényleg muszáj? Akarat kérdése. Aki fejben erős könnyebben győzi le a kisebb, nagyobb akadályokat. És könnyebben is fejlődik. Legyen szó testi vagy szellemi fejlődésről. Ehhez viszont gyakorolni kell az irányítást. 

Testünk minden porcikája vágyakozik a komfort zónára. Nem akar elfáradni, nem akarja sanyargatni magát és élvezni akarja a gondtalan életet. Elpuhult és kényelmes dög lett belőle az idők folyamán. A mai világ pedig kiválóan környezetet biztosít ehhez. Ekkor jönne képbe a hős tudatalattink, hogy megmentsen minket. A baj csak, hogy gyenge a fegyvere. Ez a fegyver a bűntudat. Nem túl hatékony, mert ellene kiválóan használjuk a már említett tudatos gondolkodást csak nem a saját javunkra. Vagyis fogjuk a bűntudatot, jégágyunkkal odapörkölünk neki, lefagyasztjuk és széttaposva darabokra törjük. Szerencsétlennek esélye sincs. Három perccel később meg már nem is emlékszünk, hogy mi is az a bűntudat.

De akkor mit lehet tenni? Hogy legyünk erősebbek fejben? Most várná mindenki azt a bizonyos szent grált. De az nincs. Bocs. Azt mondanám fokozatosság. Először kis dolgokban győzzük le a gyengébbik énünket. Ne akarjunk rögtön szikla kemény tudatot. Kezdjük kis lépésekkel és higgyük el, hogy idővel egyre könnyebb lesz valóban kézben tartani a gyeplőt. Ha pedig ráérzünk az ízére el sem akarjuk majd engedni. Az edzett tudattal pedig edzett test jár. Azt hiszem, ezt nevezik "win-win"-nek.